Dócs Levente
Amit egy régi pad mesél

Csak állok egymagamban a téren. Persze mi mást tehetnék? Elvégre egy pad vagyok. Régi, sötétbarna, fenyőfa pad, vas kerettel, ami irtózatos módon föl tud forrósodni, ha rásüt a nap. Hiába takarnak el némileg a Nap arca elől az előttem álló sudár jegenyék, ágaik olyan jelentéktelen árnyékot vetnek deszkáimra, hogy a meleg nyári reggeleken és forró délutánokon egy árva lélek sem közelít meg. Hiszen ott van a többi pad, mind árnyékot kínálnak a téren játszó gyerekeknek, és a néhány hazafelé tartó arra járót kellemes hűvössel hívogatják. De még télen se megy jobban a sorom. Olyankor a jegenyék dideregnek, és levetik leveleiket. A hópelyhek megtelepszenek rajtam, és kupacokba gyűlnek. Az emberek természetesen inkább más ülőalkalmatosságot keresnek, mintsem lesöpörik rólam a jeget. Némelyik padot még árnyékoló is védi a fenti veszélyektől, ami aztán végképp igazságtalan. Ősszel a járókelők a sárguló levelek lélegzetelállító légi táncáért választják a fákkal körülvett zugokat, tavasszal pedig a lebegő virágszirmok csábítják máshova az arra tévedőket.

Régóta állok itt, régebb óta, mint bárki más. Talán ezért lehet az, hogy azok, akik nem értik a helyzetemet, elutasítanak. Csupán két olyat ismerek, aki mindig szívesen foglal helyet rajtam, vagy épp körülöttem. Az egyik az öreg Roger úr. Tapasztalt, idős ember, bár kissé régimódi. Szürke

tweedzakót hord, szarvasbőr könyökkel, a fejébe pedig sárga-fekete kockás sapkát nyom. A másik a kutyája, Cubby. Barna tacskó, a füle majdnem a földig ér.

Roger úr és Cubby minden áldott nap ellátogat a térre. Ez aznap is így volt. Mivel az idő kezdett igen hidegre fordulni, a barna tacskó szürke szövetruhát kapott, és gazdájáéhoz hasonló francia szövetsapkát viselt. Elkésett őszi levelek táncoltak a levegőben, a tér szinte üres volt. Roger úr helyet foglalt öreg deszkáimon.

– Jól megvagyunk mi ketten, igaz-e, Cubby? – nézett a tacskó szemébe. Cubby vakkantással válaszolt.

Roger úr a zsebébe nyúlt, és egy borítékot vett elő. Egy húsos süteményt húzott ki belőle, és Cubbynak adta. Ismét kabátjában kotorászott, és egy hasonló tasak került elő. Belemarkolt. A borítékban magvak voltak, olyan apróra összetörve, hogy meg sem lehetett volna számolni, mennyit tart a markában. A kőre szórta és várt. Alig néhány másodperc után egy veréb röppent elő. Meghallotta a csemege zörgését. Rezesbarna tollakkal borított fejét oldalra fordította, és gyanakvóan nézegette a magokat, mintha az ellenségei lennének. Aztán csak lehajolt, és falatozni kezdett. Hamarosan megjelent egy citromsármány is. Élénksárga tollain meg-megcsillant a napfény, barna szárnyai ide-oda billegtek. Ő már bátrabb volt. Hamar belevetette magát a finom csemegébe. Néhány pillanat múlva egy széncinege csatlakozott. Kék tollai kitűntek az őszi levelek sárga árnyalataiból. Aztán még egy veréb érkezett. Aztán egy galamb, egy kenderike és még két veréb. Cinegék, sármányok és léprigók is érkeztek. Egyre több és több apró madár. Rézvörös, kanárisárga, élénkkék, barna, karmazsinpiros és hófehér árnyalatok olvadtak össze. Mindenhonnan szárnysuhogás zaja hallatszott. Roger úrnak már régen új adag magot kellett szórnia, mert a sok éhes csőr hamar eltüntette a finom falatokat. A borítéknyi csemege hamar elfogyott. A madarak továbbálltak; a téren csak az ezernyi csicsergő hang árulkodott arról, hogy itt vannak még. Roger úr újabb falat húsos süteményt adott Cubbynak, majd felállt.

– Gyere, Cubby! – szólt a kutyának. – Hazamegyünk.

Roger úr elindult, a tacskó pedig követte. Mindig szomorú elválni egy baráttól úgy, hogy nem tudod, mikor látod viszont, de ez főképp akkor igaz, ha el sem tudsz tőle köszönni. Se Roger úr, se Cubby nem érti a padok nyikorgását, hát csak néztem, hogyan távolodnak el, majd fordulnak be a sarkon.

Másnap reggel a tacskó a szokottnál korábban tűnt fel az utcasarkon. Nem Roger úr mellett sétált, hanem rakoncátlanul futott és ugrándozott. Mintha el akarna felejteni valamit. Valami fontosat.

Nem számít – gondoltam. – Biztos csak én látom rosszul.

Figyeltem a sarkot. Vártam, mikor fordul be a szürke tweedzakós, sárga-fekete kockás sapkájú Roger úr. De csak nem jött. Helyette egy göndör, barna hajú, nyugtalan természetűnek tűnő nő lett látható. Pisze orra kipirosodott a hidegtől, tincsei két oldalt meredtek elő szürke kötött sapkája alól. A kesztyűje, a sálja és a nadrágja is szürke volt, csak a cipője és a télikabátja volt fekete. Ujjai között egy bögre forró italt fogott, azt kortyolgatta. Cubby a megszokott módon föl-le ugrált körülöttem, de nekem szomorúnak tűnt. A szeme elvesztette eddigi jól ismert csillogását, helyébe pedig bús fény költözött.

Valami csörögni kezdett. Élesen, szinte csörömpölve, mint a törött harang. A nő zsebébe nyúlt, és egy mobilt halászott elő.

– Halló! – szólt bele a telefonba. Várt egy kicsit. Most nyilvánvalóan a másik fél beszélt. A nő felsóhajtott. – Rendben. Köszönjük, átadom! Viszont hallásra! – Gyorsan lecsapta a mobilt.

– Gyere, Cubby! – kiáltotta a tacskónak. Az futott még egy kört, majd a nőt megelőzve elrohant, be a sarkon. A nő kortyolt egyet a forró barna italból, és ő is elindult a kutya után.

Másnap nagy várakozással figyeltem a sarkot. Mikor megláttam a térre rohanó Cubbyt, tudtam, hogy valami nincs rendben. Ismét a nő tűnt fel a sarkon. Ugyanazokat a szürke, kötött ruhadarabokat hordta, mint tegnap, és ugyanazt a fekete kabátot viselte, mint amiben megjelenni láttam. Aznap is hamar fordult, Cubbynak alig volt ideje körbeszaladni engem.

A harmadik nap is várakozással telt. Cubby és a nő a szokottnál később jelentek meg. A tacskó mellém telepedett, a nő pedig deszkáimon foglalt helyet. Mobilját eddig vállával szorította a füléhez, de most átvette a kezébe.

– Hogy van Roger? – kérdezte egy hölgy a telefonból.

– Nem jól. Nagyon nem jól – felelte a padon ülő nő.

– Jobbulást neki! És te hogy vagy, Wendy drágám?

– De az orvosok azt ígérték, hamarosan meggyógyul. Azt ígérték… – Fújta a magáét a nő, akit, mint kiderült Wendynek hívtak. Arcán egy könnycsepp gördült végig. Aggódott az öregért.

– Hogy vagy? – ismételte meg a kérdést a nő a telefonban. Wendy leszorította a mikrofont, és halkan odaszólt a kutyának: – Gyere, Cubby, menjünk haza!

A negyedik nap szintén Wendy érkezett a tacskó társaként, és az ötödik, majd a hatodik nap is ő tűnt fel a sarkon.

A hetedik nap Cubby nemrég kialakult szokástól elérően nem rohanva érkezett. Először óvatosan kidugta orrát a térre és körbeszaglászott, majd eltűnt.

Végre! – gondoltam boldogságtól repesve. – Végre itt van Roger úr!

A kutya visszatért. Várakozva lestem a sarkot. Először egy fekete cipő orra tűnt fel. Aztán egy szürke nadrág is láthatóvá vált. Végül egy szürke sál, egy pár szürke kesztyű, egy szürke sapka és egy fekete télikabát jelent meg. A sarkon ott állt Wendy, a maga teljes valójában.

Ha a padok kiabálni tudnának, most bizonyára egy csalódott kiáltás rázta volna meg a kis teret. De csak halk nyikorgásra tellett tőlem. Cubby néhány méterre tőlem futásnak eredt, és ugrálni kezdett. A szeméből eltűnt a szomorúság.

Máris elfelejtette volna Roger urat? – tettem föl magamnak a kérdést. – Nem, az nem lehet! – tiltakoztam. Úgy éreztem, mintha fadeszkáim kővé váltak volna.

Ám ekkor Wendy visszafordult a sarkon.

– Nem fázik, Roger bácsi? – kérdezte.

Roger? Jól hallottam?

A tér bejáratánál egy kockás pléd sarka tűnt fel. A takarót egy fekete cipő és egy bézs nadrág követte. Egy sárga-fekete kockás sapka is megjelent. És végül a bőr könyökű szürke tweedzakóban láthatóvá vált – igen – maga Roger úr. Nyakára vastag sálat tekertek, és ugyanazt a bögrét szorongatta, mint Wendy hat nappal ezelőtt. Arcán széles mosoly ült. Cubby visszarohant gazdájához, és lábát körülugrálva boldogan csaholt. Wendy odavezette az öreget hozzám, és leültette. Ő maga is helyet foglalt. Cubby Roger úr lábához telepedett. A sárga-fekete kockás sapkát viselő, bőr könyökű, szürke tweedzakós bácsi felsóhajtott, majd így szólt:

– Hiányzott ez a pad.