Dócs Levente
A csillag, aki az álmainkat őrzi

Altair, a fiatal csillag fáradtan felcaplatott a dombra, majd egy hatalmas ugrással az égbolton termett. A szokásos csapattal csillagképbe rendeződtek a földlakók kedvéért, és sietve elindultak a Hold után. Ilyenkor csak együtt szabad mozogniuk, együtt gyorsíthatnak és lassíthatnak, hogy az emberek ne vegyék észre, mi folyik itt.

Altair és csillagképe, a Sas felhőkön vágott át. A hideg pára belepte őket, majd az őrületes sebességtől elpárolgott. Telt az idő, és a földlakók kezdtek nyugovóra térni. A sokmillió fénypont még repült egy keveset, majd mikor már minden ember aludt, a Hold köré gyűltek. Lenéztek a Földre, amit vastag, fehér hó fedett. A Hold beszélni kezdett.

– Drága csillagok! – kezdte – Jól tudjátok, ma van Karácsony éjszakája. Ma a szokottnál is jobban kell ügyelnetek arra, hogy földlakótok álma édes legyen, alvása pedig hosszú és mély. Ha felébrednek a lentiek, a Mikulás nem tudja berakni az ajándékokat a fa alá!

A csillagok szétszéledtek. Mindannyian villámgyorsan ahhoz az emberhez siettek, akinek az álmát őrizniük kell. Altair elsuhant egymillió-ezerötszáz tömbház, huszonötezer-négyszázkilencvennyolc kertesház, harmincezer-ötszázhuszonegy gyárépület, és vagy tizenhárommillió egyéb látnivaló felett.

Egy kislány álmát kellett őriznie, aki egy nagy házban lakott a kertvárosban. A lányt Addie-nek hívták.

Mikor megérkezett a kijelölt házhoz, Altair besuhant a kör alakú nappaliba, majd fellebegett a szoba jobb oldalán található lépcsőn, a gyerekszobába. Az ajtó mellett, jobbra egy ágy állt, előtte alacsony polcok. A polcok mellett, az ablaknál volt a kislány íróasztala. Mindenhol papírlapok hevertek. Üresek, teleírtak és telerajzoltak. Összegyűrtek, széttéptek és bekeretezettek. Az asztalon egy pohárban hegyes és kevésbé hegyes ceruzák sokasága, amelyekkel a most mélyen alvó kislány lefekvés előtt rajzolt vagy írt.

Altair az ágyhoz ballagott, és belenézett a kislány álmába.

A helyszín egy rét volt, Addie hosszú szoknyájú ruhát viselt, és pörgött-forgott a mező közepén.

Ez jó – gondolta a csillag.

Előrébb nézett az álomban, oda, ahová a kislány még nem látott be. Nagyon fontos, hogy most semmi olyat ne álmodjon, ami fölébresztheti őt, hiszen ha Addie a Mikulás érkezésekor nem aludna, a pirospozsgás ajándékosztónak el kellene kerülnie a házát, az pedig nagy szomorúságot okozna az itt lakóknak. A csillagoknak álomőrzéskor az a feladatuk, hogy megakadályozzák a rossz vagy ijesztő történéseket az álmokban, és ügyeljenek a mély és édes szendergésre.

Addie lehuppant a mezőre. A rétet határoló bokrok közül halk neszezés hallatszott. A lány fölkelt, és a neszek irányába sietett. Morgás hallatszott, és hirtelen előugrott egy…

Ijesztő tigris?! Hogy kerül egy ijesztő tigris ebbe az álomba? – értetlenkedett Altair rémülten. Csak néhány másodperccel járt előrébb az álomban, mint a kislány, ezért sietnie kellett, ha meg akarta változtatni. Azt nem tudta elérni, hogy Addie ne induljon el a bokrok irányába, mert a csillag nincs hatással az alvó döntéseire, csak a környezetet változtathatja meg.

Épp csak annyi ideje volt, hogy a morgást megszüntesse, és a tigrist bolyhos, barna nyuszivá változtassa. A kislány már el is indult a bokor felé. Széthajtotta az ágakat, és – ahogy lennie kellet – a kis állat előpattogott a bokrok közül. Ám hiába végzett Altair alapos munkát, a kislány ijedten szökkent hátra. Sikítva szaladni kezdett a nyúl elől, ami hirtelen óriásira nőtt, akkorára, mint az álmodó, és még nagyobb ugrásokkal eredt a kislány után.

Vajon mit rontottam el? – értetlenkedett Altair. – Talál fél a nyulaktól? De hiszen az egyik papírra pont egy ilyen barna állatot rajzolt!

Ekkor Altair megállt egy pillanatra, és elgondolkodott azon, amit az előbb mondott.

Addie szeret rajzolni. Ha olyanra gondolunk, ami boldoggá tesz, akkor általában mi is boldogabbak leszünk – gondolkodott a csillag. – Egy próbát megér…

Altair az egyik rétre varázsolt egy festővásznat, mellé ecseteket és jó néhány színes festéket. A csillag úgy intézkedett, hogy a nyúl a kijelölt rét felé üldözze Addie-t.

Amíg a kislány festeget, talán lesz elég időm visszaváltoztatni ezt a torz szerzetet egy apró, bolyhos nyuszivá, ami cseppet sem hasonlít jobban egy tigrisre, mint az a kiscsibe, ami most kelt ki a tojásból.

Addie a tervezettek szerint a rétre rohant a valahol mögötte szökdécselő nyúl-tigris elől. Amint meglátta a réten magányosan álló festővásznat, felvette a fűbe szórt ecseteket és nyomott egy keveset néhány festékből, mintha mi sem történt volna. Rajzolt egy sárga kört középre és egy zöld vonallal összekötötte a festővászon aljával. Az ecsetét kitisztította a harmatos fűben, és a piros festékbe mártotta. A kör köré piros cseppformákat rajzolt. Most ismét zöldet kent az ecsetre, és a nemrég megfestett vonalra levelet rajzolt. Egyértelműen látszott, hogy mit szeretne alkotni: egy virág volt a vásznon sárga középponttal, piros szirmokkal, zöld szárral és levelekkel. Ám ekkor betoppant a rétre a gigantikus nyúl, aki nemhogy nem zsugorodott össze, még nagyobbnak is tűnt. Addie ijedten felsikkantott, és felébredt…

Altair-nek alig volt ideje besuhanni a lány ruhásszekrényébe, hogy elrejtőzzön. Addie fölkelt, halkan kinyitotta az ajtót, és lábujjhegyen kiment a mosdóba inni egy pohár vizet. Már pirkadt, a Mikulás bármelyik pillanatban itt lehetett. A kutyafáját! Addie pont a legrosszabbkor ébredt föl!

Altair hallotta a fürdőszoba ajtajának csukódását, és ezzel egyidőben, mint egy varázsütésre a távolban felcsendült a száncsengettyűk dala. A csillag ekkor lehetett biztos abban, hogy a Mikulás pont akkor fog megérkezni, mikor Addie visszajön. Ekkor hirtelen támadt egy ötlete: az ajándékokat gyorsabban ide kell szállítani, mint a Mikulás. Erre pedig ő tökéletes: senki más nem tud úgy repülni és suhanni és száguldani, mint egy csillag.

Az ablaktáblák kicsapódtak az egyik házban és egy fényesen világító pont szállt ki a szélben csapkodó függönyök között. Fürgébben repült, mint a madár, sebesebben szállt, mint a szél és gyorsabban villant át az égen, mint a gondolat. A száncsengők közben egyre hangosabban csengtek-csilingeltek az éjszakában. A fénypont a hangok felé vette az irányt. Nyomában sistergett és gőzölgött a levegő. A szánhoz száguldott és lekapta az egyik utolsó zsákot a halom tetejéről. A Mikulás a fénypont és a zsák után kiáltott:

– Akkor abba a házba már nem megyek be!

A fénypont visszaszáguldott ahhoz az ablakhoz, amin át nem rég kirepült, és bezárta maga mögött a táblákat. Lesuhant a lépcsőn, és villámsebesen kipakolta a zsákban található ajándékokat a karácsonyfa alá. Fönt halk ajtónyikorgás hallatszott, majd lépések zaja lefelé. Egy lány hangosan felkiáltott:

– Anya! Apa! Itt járt a Mikulás!

A nappalira nyíló hálószobából két fáradt arcú, csodálkozó szülő dugta ki a fejét. A lány odasietett hozzájuk, és az apa nyakába ugrott.

– Itt vannak az ajándékok! – kiáltotta.

A fához sietett, és letépte a csomagolópapírt az egyik ajándékról, majd hirtelen szégyenlősen megállt.

– Anya! Apa! Ugye kibonthatom most…?

A szülők nagyot nevettek.

– Persze, kislányom.

A csillag pedig csak állt a fa mögött, és mosolyogva figyelte a meghitt jelenetet.