Egy kislány álmát kellett őriznie, aki egy nagy házban lakott a kertvárosban. A lányt Addie-nek hívták.

Mikor megérkezett a kijelölt házhoz, Altair besuhant a kör alakú nappaliba, majd fellebegett a szoba jobb oldalán található lépcsőn, a gyerekszobába. Az ajtó mellett, jobbra egy ágy állt, előtte alacsony polcok. A polcok mellett, az ablaknál volt a kislány íróasztala. Mindenhol papírlapok hevertek. Üresek, teleírtak és telerajzoltak. Összegyűrtek, széttéptek és bekeretezettek. Az asztalon egy pohárban hegyes és kevésbé hegyes ceruzák sokasága, amelyekkel a most mélyen alvó kislány lefekvés előtt rajzolt vagy írt.

Altair az ágyhoz ballagott, és belenézett a kislány álmába.

A helyszín egy rét volt, Addie hosszú szoknyájú ruhát viselt, és pörgött-forgott a mező közepén.

– Ez jó – gondolta a csillag.

Előrébb nézett az álomban, oda, ahová a kislány még nem látott be. Nagyon fontos, hogy most semmi olyat ne álmodjon, ami fölébresztheti őt, hiszen ha Addie a Mikulás érkezésekor nem aludna, a pirospozsgás ajándékosztónak el kellene kerülnie a házát, az pedig nagy szomorúságot okozna az itt lakóknak. A csillagoknak álomőrzéskor az a feladatuk, hogy megakadályozzák a rossz vagy ijesztő történéseket az álmokban, és ügyeljenek a mély és édes szendergésre.

Addie lehuppant a mezőre. A rétet határoló bokrok közül halk neszezés hallatszott. A lány fölkelt, és a neszek irányába sietett. Morgás hallatszott, és hirtelen előugrott egy…

– Ijesztő tigris?! Hogy kerül egy ijesztő tigris ebbe az álomba? – értetlenkedett Altair rémülten. Csak néhány másodperccel járt előrébb az álomban, mint a kislány, ezért sietnie kellett, ha meg akarta változtatni. Azt nem tudta elérni, hogy Addie ne induljon el a bokrok irányába, mert a csillag nincs hatással az alvó döntéseire, csak a környezetet változtathatja meg.

Épp csak annyi ideje volt, hogy a morgást megszüntesse, és a tigrist bolyhos, barna nyuszivá változtassa. A kislány már el is indult a bokor felé. Széthajtotta az ágakat, és – ahogy lennie kellet – a kis állat előpattogott a bokrok közül. Ám hiába végzett Altair alapos munkát, a kislány ijedten szökkent hátra. Sikítva szaladni kezdett a nyúl elől, ami hirtelen óriásira nőtt, akkorára, mint az álmodó, és még nagyobb ugrásokkal eredt a kislány után.

– Vajon mit rontottam el? – értetlenkedett Altair. – Talál fél a nyulaktól? De hiszen az egyik papírra pont egy ilyen barna állatot rajzolt!

Ekkor Altair megállt egy pillanatra, és elgondolkodott azon, amit az előbb mondott.

– Addie szeret rajzolni. Ha olyanra gondolunk, ami boldoggá tesz, akkor általában mi is boldogabbak leszünk – gondolkodott a csillag. – Egy próbát megér…

Altair az egyik rétre varázsolt egy festővásznat, mellé ecseteket és jó néhány színes festéket. A csillag úgy intézkedett, hogy a nyúl a kijelölt rét felé üldözze Addie-t.

– Amíg a kislány festeget, talán lesz elég időm visszaváltoztatni ezt a torz szerzetet egy apró, bolyhos nyuszivá, ami cseppet sem hasonlít jobban egy tigrisre, mint az a kiscsibe, ami most kelt ki a tojásból.

Addie a tervezettek szerint a rétre rohant a valahol mögötte szökdécselő nyúl-tigris elől. Amint meglátta a réten magányosan álló festővásznat, felvette a fűbe szórt ecseteket és nyomott egy keveset néhány festékből, mintha mi sem történt volna. Rajzolt egy sárga kört középre és egy zöld vonallal összekötötte a festővászon aljával. Az ecsetét kitisztította a harmatos fűben, és a piros festékbe mártotta. A kör köré piros cseppformákat rajzolt. Most ismét zöldet kent az ecsetre, és a nemrég megfestett vonalra levelet rajzolt. Egyértelműen látszott, hogy mit szeretne alkotni: egy virág volt a vásznon sárga középponttal, piros szirmokkal, zöld szárral és levelekkel. Ám ekkor betoppant a rétre a gigantikus nyúl, aki nemhogy nem zsugorodott össze, még nagyobbnak is tűnt. Addie ijedten felsikkantott, és felébredt…

Altair-nek alig volt ideje besuhanni a lány ruhásszekrényébe, hogy elrejtőzzön. Addie fölkelt, halkan kinyitotta az ajtót, és lábujjhegyen kiment a mosdóba inni egy pohár vizet. Már pirkadt, a Mikulás bármelyik pillanatban itt lehetett. A kutyafáját! Addie pont a legrosszabbkor ébredt föl!

Altair hallotta a fürdőszoba ajtajának csukódását, és ezzel egyidőben, mint egy varázsütésre a távolban felcsendült a száncsengettyűk dala. A csillag ekkor lehetett biztos abban, hogy a Mikulás pont akkor fog megérkezni, mikor Addie visszajön. Ekkor hirtelen támadt egy ötlete: az ajándékokat gyorsabban ide kell szállítani, mint a Mikulás. Erre pedig ő tökéletes: senki más nem tud úgy repülni és suhanni és száguldani, mint egy csillag.

Az ablaktáblák kicsapódtak az egyik házban és egy fényesen világító pont szállt ki a szélben csapkodó függönyök között. Fürgébben repült, mint a madár, sebesebben szállt, mint a szél és gyorsabban villant át az égen, mint a gondolat. A száncsengők közben egyre hangosabban csengtek-csilingeltek az éjszakában. A fénypont a hangok felé vette az irányt. Nyomában sistergett és gőzölgött a levegő. A szánhoz száguldott és lekapta az egyik utolsó zsákot a halom tetejéről. A Mikulás a fénypont és a zsák után kiáltott:

– Akkor abba a házba már nem megyek be!

A fénypont visszaszáguldott ahhoz az ablakhoz, amin át nem rég kirepült, és bezárta maga mögött a táblákat. Lesuhant a lépcsőn, és villámsebesen kipakolta a zsákban található ajándékokat a karácsonyfa alá. Fönt halk ajtónyikorgás hallatszott, majd lépések zaja lefelé. Egy lány hangosan felkiáltott:

– Anya! Apa! Itt járt a Mikulás!

A nappalira nyíló hálószobából két fáradt arcú, csodálkozó szülő dugta ki a fejét. A lány odasietett hozzájuk, és az apa nyakába ugrott.

– Itt vannak az ajándékok! – kiáltotta.

A fához sietett, és letépte a csomagolópapírt az egyik ajándékról, majd hirtelen szégyenlősen megállt.

– Anya! Apa! Ugye kibonthatom most…?

A szülők nagyot nevettek.

– Persze, kislányom.

A csillag pedig csak állt a fa mögött, és mosolyogva figyelte a meghitt jelenetet.