– Azt mondod, virágzik?

– Igen, azt. Hát ezért sír a lelkem – mosolygott a fiúra.

– Hát mégis sírsz! – kiáltott fel. Nagyapa mintha bólintott volna. Tekintete a távolba révedt. A fiú követte pillantását. Az öreg az ablak felé nézett, túl azon, egyenesen a hömpölygő, büszke folyóba fúrta tekintetét, mintha kutatna a habok között. A fiú ilyet nem tudott. Már csak aztért sem, mert a víz jóformán nem is látszott. Beterítették a rovarok; a Tisza virágai, a kérészek. A fiú látta már a sok élőlényt máskor is, és olvasott erről az időszakról. Tudta, a különleges násztánc három szakaszra osztható, az előrajzásra, az utórajzásra és a főrajzásra. Most az első szakasznál járhattak; abban az évben a tiszavirágzás a fiú szerencséjére néhány nappal később kezdődött, az első néhány egyed nem sokkal érkezése után jelent meg a folyó felszínén.

Viszont ez idő tájt Nagyapán is erőt vett a búsulás. A fiú még egészen kicsi korában megfigyelte, hogy az öreg ilyenkor levertebb hangulatú, de úgy érezte, örök rejtély marad számára, hogy miért.

– Akarod látni? – bökött fejével Nagyapa az ajtó felé, félbeszakítva a fiú tűnődését. Meg sem várta a választ, fölkelt a karosszékéből, és az ajtó felé indult. Unokája előtte szaladt, ajtót nyitott neki. A fiú betette a kulcsot a zárba, de nem fordította meg, hiszen erre soha nem járt senki. Most is egyedül időztek a parton.

Nagyapa csak ballagott némán, kezeit összekulcsolta a háta mögött. A folyó vize csendesen hullámzott a szélben. Tükre egyenletes fodrait a néhány vízre szálló tiszavirág által vetett körkörös hullámokon kívül csak a gyékények törték meg, ahogyan a szél színe előtt hajlongtak. A part mentén az ártéri nyurgaszál és a közönséges lizinka sárga virágait lengette a szellő, kicsit odébb pedig fehér füzek levelei tekintettek le a szőke mederbe. Nagyapa leült néhány régi deszkára a hömpölygő habok mellett. Talán egy régi halászmóló roncsai lehettek, talán csak néhány uszadékfát sodort partra a víz, ezt nem lehetett megállapítani.

– Gyere, fiam, ülj le! – szólt halkan Nagyapa. – Látod azt a sokezer pontot ott, a Tisza felszínén?

– Látom, Nagyapa.

– Azok a kérészek. Különleges rovarok. Elbűvölőek. Most nagyjából százezren lehetnek, de egyre többen csatlakoznak majd hozzájuk. Két nap múlva elérik az ötszázezret, négy nap múlva pedig egymillió fölé emelkedik majd a számuk. A nőstények petét raknak a vízre, fejenként 4-8 ezret, de ez a szám akár a tízezret is meghaladhatja. Aztán mind lesüllyed a mélybe, három évig nimfaállapotban időzik a víz alatt, majd röpülni alig képes szubimágóvá válik. Keres magának egy vízből kiálló sziklát vagy faágat, esetleg partra evickél, és levedli külső rétegét. Ekkor ügyesebben repülő, de még mindig párzásképtelen egyed lesz. Néhány órát szárazon töltve ismét változáson esik át, elnyeri végleges állapotát, imágóvá válik. Mikor eljön a perc, az állat csak egyetlen dologra összpontosít: a párzásra. Felszáll – hozzáteszem, elég ügyetlenül – és semmi egyébbel nem törődik. Fény. Víz. Pár. Ez a három a lényeg, más nincs is. A fény felé repül, megközelíti a vizet, és párt keres. Szárnya felszínén játszik a napfény, gyönyörű látványt nyújt. Ott repül egy szitakötő, odébb pedig egy dongó vitorlázik. Mi szépek! Ő megcsodálná, igazán megcsodálná, de nincs idő, nincs idő, hiszen rohamosan peregnek a percek, akár a vízcseppek a levelekről zivatar idején, és ő huszonnégy óra elteltével a vízbe hullik, majd soha többé fel sem kel. Van olyan példány, akinek csak néhány perc jut. Gondolj csak bele! A kérész több, mint három éven keresztül erre a pár órára készül… Egy egyed évekig fejlődik, változik, növekszik, egyetlen napra  várva. Ez olyan, mintha elfújnánk egy pitypangot – Nagyapa felvett egy virágot a földről, és elfújta. – Elmúlt, soha többé nem virágzik. Majd fölváltja helyét az utódja, amely a pihéből kel ki. A pihéből, amely az elmúlás árán vitorlázott tova, hogy hónapok múltán majd új élet születhessen belőle. Hát ilyen gyönyörű is lehetne az elmúlás? Bizony, néha lehet ilyen gyönyörű. Hiszen a pitypang és a tiszavirág is ezért a néhány pillanatért él – Nagyapa felsóhajtott, és egy régi-régi dalt dúdolt. – Temető a Tisza, mikor kivirágzik…

– És Nagyapa – kezdte a fiú. – Akkor tulajdonképpen ezért búsulsz? Mert temető a Tisza? – Nagyapa elmosolyodott.

– Jó helyen keresed a megoldást, de nem teljes egészében van így – sóhajtott fel. – A kérészek elmúlása Nagymamádra emlékeztet. Tudod, mi történt itt, ahol most ülünk?

– Nem, Nagyapa.

– Itt kértem meg Nagymama kezét – emlékezett vissza az öreg. – Akkor itt egy réges-régi faház állt, egészen aprócska, de mi mindketten gyönyörűnek találtuk. Panzióként üzemelt. Mi lehettünk benne a legutolsó vendégek, mert az idős tulajdonos bezárta a házat. Azon a bizonyos estén a langyos szellő kedvesen játszott a folyó felszínén, megrezgetve a kérészek szárnyát. Mert bizony akkor is virágzott a Tisza. Azért búsulok ilyenkor, mert olyan tiszavirágzás már nem lesz többet, ami akár a nyomába érhetne annak. Letérdeltem Nagymama elé, és megkértem a kezét. Ujjára húztam a gyűrűt, és leültünk oda, ahol most ülünk mi ketten. Akkor nem számított semmi más. Úgy éreztük, mi vagyunk a világ legboldogabb emberei. De – mint mondtam – a házat többet nem látogathattuk. A tulajdonos el akarta adni a kunyhót, mert megszülettek az unokái. Mi ekkor megvettük a telket, és lebontottuk a rozoga faházat. Néhány jobb állapotú deszkát eltettünk emlékbe, te is megnézheted, ha szeretnéd. Aztán Nagymamát elküldtem Pestre a nővéréhez, és nem mondtam el neki, mire készülök. Mert bizony készültem valamire. Két teljes héten keresztül ácsoltam, a munkát az első hajnali napsugarak megérkeztével kezdtem, és akkor tértem nyugovóra, mikor már a gyertya sem világított át a mélységes-mély sötétségen. Minden éjjel az egyre épülő faház fekete körvonalainak látványára hajtottam álomra a fejem. Mire Nagymama megérkezett Pestről, már elkészült a villa. Igaz inkább lehetne kunyhónak nevezni, de mi így hívtuk, mert számunkra ez minden palotánál szebbnek hatott. Ideköltöztünk, én pedig azóta is itt lakom.

– Valami olyat mondtál, ami nem igaz – jegyezte meg a fiú.

– Igazán? – vonta fel szemöldökét Nagyapa.

– Igazán – felelte a fiú.

– Éspedig?

– Azt mondtad, nem lesz olyan tiszavirágzás, ami a nyomába érhet annak. Hiszen ez olyan. Itt ülünk ketten, te mesélsz, én pedig hallgatok. Nekem ilyen tiszavirágzás  csak egyszer van.

Nagyapa elmosolyodott és így szólt:

– Igazad van, fiam.